A csíkászat valaha az ártéri lápvidék embereinek egyik legjelentősebb mestersége volt. Mára a csíkhalak megritkultak, de vannak vizek, melyekben még mindig szép számban fellelhetők ezen érdekes halfaj egyedei.

A nagy folyószabályozások és a lápvidékek lecsapolása miatt megfogyatkozott a hazai csíkállomány, ezért védelmet élvez. Korábban tömegesen fordult elő, fontos böjti tápláléknak számított, és a csíkászatot, a 19. századig, mint a halászat külön ágazatát tartották számon.

Legelterjedtebb fajuk a réti csík (Misgurnus fossilis), amely nagyságát tekintve 15-35 centiméteresre nő meg és súlya 80-150 gramm között mozog. Kisméretű száját 10 bajusz köríti, 4 a felső és 6 az alsó ajakán. A testformája miatt kígyószerűnek tűnő halat a fenéken bajuszszálai segítik az érzékelésben. Teste hengeres, nagyon izmos, nyákos és apró pikkelyek borítják, melyek alig fedik egymást.  Hasa sárga, háta barna és oldalán a szemétől a farokúszóig jellegzetes sötétbarna csíkok húzódnak.

Éjjel aktív hal napközben az iszapban rejtőzik el. Étrendjét tekintve rovarokat és férgeket keresgél az iszapban, valamint a vízben lévő növényi törmelékeket is elfogyasztja. Nagyon szívós és igénytelen hal, a telet az iszapba rejtőzve vészeli át A víz időleges kiszáradását is el tudja viselni. Élőhelye az árterek, mocsarak, lápok iszapos fenekű helyei, de megtalálható a folyóvizek lassú folyású, iszapos szakaszain is. 

Olyan helyeken, ahol a réti csík előfordult, nyáron szárazság idején a lakosság kiásta a nedves rét talajába elrejtőzött példányait, és az időszakos lápban turkáló disznók is ízletes falatokhoz jutottak ilyenkor.

Szürkületkor kezd aktív lenni és a faj jellegzetessége, hogy kisegítő légzőszerve segítségével béllégzésre képes. Amikor kevés a vízben az oxigén felúszik a felszínre, és ott levegőt szippant, amelyet vérerekkel dúsan átszőtt belébe présel. Az elhasznált levegőt a végbelén át engedi ki. Zivatar előtt gyakran használ légköri oxigént, mivel ilyenkor az emelkedő hőmérséklet és a süllyedő légnyomás miatt csökken a víz oxigéntartalma. Régebben ezen tulajdonsága miatt a csíkászok élő barométernek tartották, mert az időjárás változását nyugtalan mozgásukkal előre tudták jelezni így már nem is meglepő, hogy angolul a réti csíkot weather loach-nak nevezik, weather=időjárás. 

A Nagy- és Kis-Sárrét, a Nagykunság, a Szernye-mocsár, az Ecsedi-láp, a Bodrogköz, a Dráva mente falvaiban élt kishalász leginkább csíkkasokkal, vejszével fogta a csíkot . A csíkász a mocsárban gazból, törmelékből, zsombékból, gyepből, karókkal erősített földből, trágyából csíkgátat épített. A gát 2–3 m távolságban levő nyílásaihoz  mindkét oldalra felváltva állították a csíkkast. A megülepedett s a nyílásokon eltömődött gát közlekedési útul is szolgált. A csíkkast a természetes kisebb víztükrökbe, a lápba vágott nyílásokba, télen a lékekbe függőlegesen is leállították. A Sajó mentén a lékbe elhelyezett csíkkast rőzsével, szalmával, majd hóval fedték le, hogy a haltolvajok észre ne vegyék.

 A csík eltartására szolgált a véter (hordó alakú vesszőkosár), amelyet a láp alkalmas helyén a vízbe süllyesztettek. A csíkász az ingó lápon lápi bottal járt,  lápmetszővellvágott lápkutat a csíkkas számára. A csíkban gazdag mély gödrüket dohnak nevezték. Kecskemét környékén rúdra kötött lapos kosárral (csíkszedő) meregették ki a csíkot a lápszéli padmalyok alól. A Rétközben a csíkász olyan helyen rakta le varsáit, ahol látta, hogy a gémek a csíkot fogdossák, mert ott gazdag zsákmányra tehetett szert. A csíkászok az Ecsedi-láp csíkját Munkács vidékére, a Bodrogközét Ungvárra vitték eladni, ahol a kárpáti ukránok böjt idején nagy mennyiségben vásárolták.  A piacokon vesszőből font kis kosárral, az ún. csíkszűrővel mérték a csíkot.

A csíkászok az okkersárga csíkot csíkkirálynak, a testszínű, albinó változatot csíkdámának nevezték.  

A csíkot emberi fogyasztásra szánták, számos recept volt ismert. Néhol kedvelték a csíkpaprikást is. Ennek az a lényege, hogy paprikás-hagymás zsírban sütötték meg a halat. Ha sok volt a csík, fasírtot gyúrtak belőle vagy magában, vagy más hússal keverve. A pásztorok, halászok, csíkászok nem sokat vesződtek a csík tisztításával. Elevenen megsózták őket, vagy nyárfahamut szórtak rájuk, ettől a halak őrült vergődésbe kezdtek, és ledörzsölték a bőrt egymásról. Aztán már csak meg kellett mosni, és következett a nyakazás. A levágott fejjel ügyesen kihúzták az egy szál belét is, aztán egyetlen nyársra húzták a halakat, és parázs fölött megsütötték. Farkas József etnográfus így ír eme hal fogyasztásának hagyományáról:

Egyszerre egy kemence csíkot sütöttek. A csíkot szűrő tálban megmosták, majd fazékba tették vízre. A fazékból egyenként kiemelve lenyakazták, és egy másik edénybe rakták. Miután együtt volt a lenyakazott és kibelezett csíktömeg, megsózták. A só hatására a testükön lévő nyálka és bőr lehámlott, majd ismét megmosták, és úgy tették tepsikbe, amelyekbe előzőleg káposztaleveleket raktak, és tartalmukat ropogósra sütötték. Az árvizes esztendőkben… kevés volt a kenyér, és a mezőre az egész falu jól szárított sült csíkot hordott. Mikor délben harangoztak, leültünk, és jóízűen megettük, ittunk rá vizet, és dolgoztunk tovább – emlékezik a 71 éves adatközlő.