A Mohácsi(Margitta)-sziget legdélibb csücskét képző Kengyia-szigetet hajdan a Mohácsi-Duna-ág, a Lassú-fok és a Baracskai-Duna-ág határolták. A 900 hektáros ártéri paradicsom pontosan a Duna felénél-azaz az 1425. folyamkilométernél helyezkedik el, egyes vélemények szerint hajdan ezen a folyószakaszon volt fellelhető a legtöbb mellékág, holtág, fok és sziget-egész a 19. századi szabályozásokig.

Kengyia nevének eredete ismeretlen, azonban több névváltozata maradt fenn: Kengy, Kengya, Kendia 

Fontos megemlíteni, hogy Kengyia nem csak egy sziget elnevezése, de a régi települést is így nevezték, mely nem is olyan rég még ezen a területen helyezkedett el. Érdekes adat az is, hogy Kengyia már jóval a szomszédos Bezdán létrejötte előtt is lakott volt. Először 1198-ban említik egy oklevélben, melyből az is kiderül, hogy a kalocsai érsek a falu dézsmáját átengedte a káptalannak.

Az első ízben idetelepülők nemzetiségéről vajmi keveset tudni, azonban az bizonyos, hogy az első telepesek mocsárvilágot és nagy kiterjedéső ártéri erdőket találtak a szigeten. Később a lakosság lecsapolta a nagyobb belvizeket és kiirtotta az itt élő farkasokat, hogy állattenyésztésbe és primitív növénytermesztésbe fogjon.

A török hódoltság idején Kengyia-sziget kiváló menedéke volt a hódítók elől menekülő magyaroknak. Mivel az ártér szinte járhatatlan terep volt, a megszállók valószínűleg soha nem is leltek rá erre a kis közösségre, ezt az is alátámasztja, hogy a török adókönyvekben sem szerepel Kengyia neve. 

Az 1765-ben készült kamarai térképen a sziget Insula Kendya néven van feltüntetve, ekkortájt felvidéki telepesek érkeztek a törökök kivonulása után elnéptelenedett területre. A helyi öregek elmondása szerint a kengyiaiak azonos palóc nyelvjárást beszélnek a kupuszinaiakkal, mivel őseik egy városból érkeztek Vajdaságba. 

A 20. század elején a sziget már csaknem 500 lakost és nem kevesebb mint 96 tanyát számlált. Iskola és kocsma is működött. A nép főleg állattenyésztésből, halászatból, erdészetből és konyhakerti növéyek termesztéséből élt. 

A felvirágzásnak az 1956-os jeges ár vetett véget, melynek katasztrófális következményei voltak a szigetre nézve. A víz elmosta a szállások többségét, a lakosság nagy része pedig Kupuszinára költözött. A kengyiai eredetű családnevek még ma is fellelhetők Kupuszinán, illetve egész Nyugat-Bácskában (pl. Sztrikovity, Guzsvány, Siplika, Hemeli stb.)

A sziget belvízrendszerét ma a Nyugat-Bácska Vízgazdálkodási Vállalat kezeli, az 1878-as Türr-féle szabályozások óta eltűntek a belvizek, mindössze néhány pocsolya emlékeztet a hajdani természetes halastavakra és mocsarakra. 1904-ben itt épült fel az első olyan szivattyútelep is, melyet elsőként az országban nem gőzmeghajtással működtettek, hanem szívógázmotorokkal szereltek fel.

Az 1990-es évek balkáni háborúiban Kengyia-sziget helyzete tovább bonyolódott: a háború után a szerbek a Duna jelenlegi folyását kiáltották ki államhatárnak a horvátok pedig a Duna történelmi folyását, tehát a régi Baracskai-Dunát, a mai Bajai-csatornát. Ezáltal a sziget tulajdonképp a két állam között maradt, azaz a senki földjévé vált. 

A földek jelenleg is horvátországi hivatalokban vannak minősítve, mégis Szerbia felügyeli azokat.