A Duna-parton fekvő igen békés falucska-Kiskőszeg (hr:Batina) békés múltját 1944 őszén egy igen érdekes történelmi esemény szakította félbe: a kiskőszegi csata, mely '44 november 11. és november 29. között zajlott és csaknem ötezer halálos áldozatot követelt, köztük rengeteg civilt is. Az ütközet akkora vérfürdőt követelt, hogy az orosz köztudatba csak Kis Sztálingrád néven épült be a Pannon-alföldön lebonyolított hadművelet. Az idős lakosok a ma is emlegetik, hogy a Duna napokig vörös volt a vértől. 

Ám az a mai napig rejtély, hogy a Vörös Hadsereg miért pont ezt a stratégiailag jelentéktelen helyet választotta átkelésül a Dunán. Ráadásul a baranyai oldalon állomásozó fasiszta erők hatalmas előnyben voltak, hisz a batinai hegyekről belátták az egész vidéket, s menedék is akadt nekik bőven szurdokok, pincék és völgyek formájában. Az oroszok azonban nagy létszámfölényben voltak.

November 11-ére Bezdánt és Kiskőszeget is kiürítette a katonaság, megjegyzem, Bezdánban alig egy héttel azelőtt–november 3-án–rendeztek vérfürdőt a partizánok, amely keretein belül több mint száz magyar lakost végeztek ki, eme esemény az 1944-es isterbáci vagy bezdáni vérengzésként került be a történelemkönyvekbe.

A bezdániak a csata idejére a határvidék tanyáin kaptak szállást, a kiskőszegiek azonban nem voltak ilyen szerencsések. A katonaság mindenféle szervezés nélkül kizavarta a lakókat házaikból, mindenki mentette, amit lehetett s menekült amerre látott. 

Az oroszok csak lassan tudták elfoglalni Kiskőszeget, mivel előbb pontonhidat  kellett építeniük a Dunára, ezt pedig–az ellenség kiváló rálátása miatt–csak éjjel használhatták, hajnalban mindig szét kellett szedni, napnyugatakor pedig újra összerakni. A német haderő legerősebb bástyája a valamikori római erőd helyén, a Grádac csúcsán helyezkedett el. A szovjetek ezt foglalták el utoljára, hatalmas vérfürdő árán. Nem is csoda, hogy ezek után a hegyet a krvava kota, vagyis véres magaslat névvel kezdték illetni.
1944. november 29-én az oroszok Tolbuhin marasall vezetése alatt győzelmet arattak, véget ért a kiskőszegi csata, ám a lakosság továbbra sem térhetett vissza, mivel általános káosz uralkodott a szinte 100%-ban magyarok lakta faluban. 

A polgárok többsége a borospincékben húzta meg magát, köztük az ükszüleim is, akik csaknem egy hónapig ki sem léptek a mélyúti pincéből, eközben krumplival teli zsákokon aludtak, s víz hiányában csak bort fogyasztottak italként. December 24-én a család a pincében ünnepelte a karácsonyt. Kint még áldatlan állapotok uralkodtak, az oroszok tomboltak, örömükben lövöldöztek. A dédanyám unokatestvére a pinceajtóban állt egy pohár borral a kezében, amikoris egy eltévedt golyó átszakította az ajtót, és a férfit mellkason találta. Tüdőlövés volt, szinte azonnal meghalt. Gyorsan temetést szerveztek neki, de két kisgyermeke nem vehetett részt a gyászszertartáson, merthogy őket még a harcok előtt a Bezdántól nem messze eső Béregre menekítették az anyai nagyszülőkhöz. A gyerekek nem jöhettek át Batinára, túl veszélyes lett volna, ezért a bezdáni Révcsárdától, a Duna-partról nézték végig apjuk temetését, ugyanis innen kiváló rálátás nyílik Kiskőszeg domboldali temetőjére.

A háború után Antun Augustinčićet, a neves horvát szobrászt bízták meg azzal, hogy készítsen emlékművet a csatának. Így 1947-ben a batinai hegyen egy gigászi–huszonhét méter magas obeliszket állítottak fel a hatalmas ütközet emlékére. Azt már kevesebben tudják, hogy az emlékmű tömegsír is, 1296 katona maradványait őrzi. Azt meg bizonyára még kevesebben tudják, hogy a helybéliek azért nevezik csak Julkának az emlékművet, mert az a
fáma járta, hogy az első szovjet katonának–pontosabban katonanőnek–, aki partra szállt a Duna túlpartján, ez volt a neve.