Az ártéri ember. Szép megnevezés, de vajon ki bújik meg mögötte? Milyen az az "ártéri ember"? Nevezhetnénk őt egyszerűen természeti embernek, vagy ha helyileg még jobban be akarjuk határolni, akkor dunai embernek. De vajon létezik még ilyen egyáltalán? 

Megnyugtatom önöket: az ártéri ill. dunai ember máig fennmaradt, az ő sajátos és kifinomult eszmerendszerével együtt. Igaz, mostanában már nagyítóval kell az ilyet keresni.

Sajnos manapság  csak néhány helyen találkozhatunk még igazi "nádi farkasokkal", akiknek életét még teljes egészében a vén Isztrosz formálta. És nagy szerencsénkre a bácskai Felső-Dunamellék is eme néhány hely között szerepel...

Ladikban születtél?!-förmednek rá az emberre, ha a hideg időjárás ellenére nyitva hagyja a bejárati ajtót. Ez a szólás egy ártéri ember esetében, akár igaz is lehet, hisz nem egy esetről tudni, amikor a halász/vadász/pákász felesége a csónakban vagy az erdő közepén hozta világra gyermekét. Tehát egy dunai ember gyakorta már születése körülményeit illetően is kilóg a sorból, így ne csodálkozzunk, hogy a továbbiakban sem épp mindennapinak mondható életút áll az "erdő szülöttei" előtt. 

Az ártér gyerekei általában nem jártak óvodába. Az én nagyapám is mindössze egy napot töltött az intézményben, a második nap reggelén arra kérte édesanyját, hogy az óvoda helyett inkább a Kotyorban szeretné tölteni délelőttjeit. Az anya engedett, hisz régen még a szülők is egyértelműen tudták, hogy mi a legjobb a gyereküknek...                                                                                                                                                                Ebből következik, hogy egy ártéri ember előbb tanult meg horgászni, úszni és evezni, mint írni és olvasni. A gyerekek többsége oktatási intézmények helyett inkább a mocsarakat és az erdőket járta ki, s hátán sem holmi iskolatáskát hordott, hanem légpuskát-mellyel az ebédre való vadkacskát, vadlibát vagy egyéb madarat "beszerezte". 

Azok a gyerekek, akik még valami csoda folytán 5-6 éves korukra nem tanultak meg úszni, azok hátára kiszárított sütőtököt kötöztek-úgy szedték nyár végén a holtágakban növő sulymot és gyékénytövet, melyeket később csemegeként fogyasztottak.                                                                                                                                          Akik tudtak úszni, azok gyakran felkapaszkodtak a Ferenc-csatornán közlekedő hajók oldalára-így tették meg a bezdáni Dora-hídtól, a monostorszegi Cseh-hídig tartó nagyobb távot. Ennek természetesen a hajósok és a szülők sem nagyon örültek...

Ezek a gyerekek már kisdedként is imádták a halat, minden formában. A szálka nem okozott gondot, hisz a lurkók már kiismerték a hal anatómiáját, tudták, hogy hol kell szálkára számítani. De a legkedvesebb csemege azér mégis csak a sulyom és a rák volt. 

Ha valaki halat evett volna, annak egyáltalán nem jelentett problémát az ebéd elfogása. A Kotyor félméteres vizében akár puszta kézzel is elejtették a pontyot, vagy a csukát-különösen ívás idején, amikor az "elvakult a szerelemtől". Ha nem kézzel fogták a halat, akkor borítókosárral. Csak ritkán használtak horgászbotot. Akkoriban a pecabotot egy bambusznád pálca jelentette, melyre közönséges cérnát kötöttek-a horog hajlított gombostű volt, az úszó pedig egyszerű parafadugó. 

A csukát más módszerekkel is meg tudták fogni, például hurokkal. De télen, amikor átlátszó volt a jég, akkor úgy ejtették el a hazai vizek cápáját, hogy szekercével jó nagyot ütöttek a hal fölötti jégre, az ütés hatására a hal elkábult. Ekkor egyszerűen léket vágtak fölötte és kiemelték. 

A csukát olykor meg sem pucolták, csak átszúrtak rajta egy fűzfavesszőt, és máris a tűz mellé helyezték. Így alakult ki az ún. mundéros csuka receptje is. 

A gyerekek a növények világát is igen hamar megismerhették. Amint elkezdett érni a som vagy a vadkörte, csapatostul indultak a Kozara erdőbe, hogy megtömjék tarisznyájukat az erdei kincsekkel. Ha a Duna menti füzeseket járván, a fatörzseken növő sárga gévagombát láttak, akkor azt rögvest lemetszették zsebkésükkel, s hazavitték, ahol később nagymamájuk kirántotta azt, ízletes étekké téve ezt a szivacsos állagú kénsárga gombát.

A kölykök sokszor segítettek a hivatásos halászoknak, legtöbbször evezésben. Ahhoz, hogy valaki halászsegéd legyen, az volt a kitétel, hogy minnél halkabban tudjon evezni. Hisz a halászvassal, avagy nyomóhálóval dolgozó fiséreknek észrevétlenül kellett a zsákmány fölé kerülniük, s eközben még a nádcsomók közt is manőverezni kellett a ladikkal.