Az ártér gyermekei
2019. március 09. írta: Kalinka Tamás

Az ártér gyermekei

Az ártéri ember. Szép megnevezés, de vajon ki bújik meg mögötte? Milyen az az "ártéri ember"? Nevezhetnénk mti-foto-czhnouxuruxev0hpcnbbekt3l1j5qt09.jpgőt egyszerűen természeti embernek, vagy ha helyileg még jobban be akarjuk határolni, akkor dunai embernek. De vajon létezik még ilyen egyáltalán? 

Megnyugtatom önöket: az ártéri ill. dunai ember máig fennmaradt, az ő sajátos és kifinomult eszmerendszerével együtt. Igaz, mostanában már nagyítóval kell az ilyet keresni.

Sajnos manapság  csak néhány helyen találkozhatunk még igazi "nádi farkasokkal", akiknek életét még teljes egészében a vén Isztrosz formálta. És nagy szerencsénkre a bácskai Felső-Dunamellék is eme néhány hely között szerepel...

Ladikban születtél?!-förmednek rá az emberre, ha a hideg időjárás ellenére nyitva hagyja a bejárati ajtót. Ez a szólás egy ártéri ember esetében, akár igaz is lehet, hisz nem egy esetről tudni, amikor a halász/vadász/pákász felesége a csónakban vagy az erdő közepén hozta világra gyermekét. Tehát egy dunai ember gyakorta már születése körülményeit illetően is kilóg a kollar_adam_es_a_gyerekek_p1030576.JPGsorból, így ne csodálkozzunk, hogy a továbbiakban sem épp mindennapinak mondható életút áll az "erdő szülöttei" előtt. 

Az ártér gyerekei általában nem jártak óvodába. Az én nagyapám is mindössze egy napot töltött az intézményben, a második nap reggelén arra kérte édesanyját, hogy az óvoda helyett inkább a Kotyorban szeretné tölteni délelőttjeit. Az anya engedett, hisz régen még a szülők is egyértelműen tudták, hogy mi a legjobb a gyereküknek...                                                                                                                                                                Ebből következik, hogy egy ártéri ember előbb tanult meg horgászni, úszni és evezni, mint írni és olvasni. A gyerekek többsége oktatási intézmények helyett inkább a mocsarakat és az erdőket járta ki, s hátán sem holmi iskolatáskát hordott, hanem légpuskát-mellyel az ebédre való vadkacskát, vadlibát vagy egyéb madarat "beszerezte". 

Azok a gyerekek, akik még valami csoda folytán 5-6 éves korukra nem tanultak meg úszni, azok hátára kiszárított sütőtököt kötöztek-úgy szedték nyár végén a holtágakban növő sulymot és gyékénytövet, melyeket később csemegeként fogyasztottak.                                                                                                                                          Akik tudtak úszni, azok gyakran felkapaszkodtak a Ferenc-csatornán közlekedő hajók oldalára-így tették meg a bezdáni Dora-hídtól, a monostorszegi Cseh-hídig tartó nagyobb távot. Ennek természetesen a hajósok és a szülők sem nagyon örültek...

Ezek a gyerekek már kisdedként is imádták a halat, minden formában. A szálka nem okozott gondot, hisz a lurkók már kiismerték a hal anatómiáját, tudták, hogy hol kell szálkára számítani. De a legkedvesebb csemege azér mégis csak a sulyom és a rák volt. 

Ha valaki halat evett volna, annak egyáltalán nem jelentett problémát az ebéd elfogása. A Kotyor félméteres 1024px-kopa_ki_rit.jpgvizében akár puszta kézzel is elejtették a pontyot, vagy a csukát-különösen ívás idején, amikor az "elvakult a szerelemtől". Ha nem kézzel fogták a halat, akkor borítókosárral. Csak ritkán használtak horgászbotot. Akkoriban a pecabotot egy bambusznád pálca jelentette, melyre közönséges cérnát kötöttek-a horog hajlított gombostű volt, az úszó pedig egyszerű parafadugó. 

A csukát más módszerekkel is meg tudták fogni, például hurokkal. De télen, amikor átlátszó volt a jég, akkor úgy ejtették el a hazai vizek cápáját, hogy szekercével jó nagyot ütöttek a hal fölötti jégre, az ütés hatására a hal elkábult. Ekkor egyszerűen léket vágtak fölötte és kiemelték. 

A csukát olykor meg sem pucolták, csak átszúrtak rajta egy fűzfavesszőt, és máris a tűz mellé helyezték. Így alakult ki az ún. mundéros csuka receptje is. 

A gyerekek a növények világát is igen hamar megismerhették. Amint elkezdett érni a som vagy a vadkörte, csapatostul indultak a Kozara erdőbe, hogy megtömjék tarisznyájukat az erdei kincsekkel. Ha a Duna menti füzeseket járván, a fatörzseken növő sárga gévagombát láttak, akkor azt rögvest lemetszették zsebkésükkel, s hazavitték, ahol később nagymamájuk kirántotta azt, ízletes étekké téve ezt a szivacsos állagú kénsárga gombát.

A kölykök sokszor segítettek a hivatásos halászoknak, legtöbbször evezésben. Ahhoz, hogy valaki halászsegéd legyen, az volt a kitétel, hogy minnél halkabban tudjon evezni. Hisz a halászvassal, avagy nyomóhálóval dolgozó fiséreknek észrevétlenül kellett a zsákmány fölé kerülniük, s eközben még a nádcsomók közt is manőverezni kellett a ladikkal.

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://szemelyemblogja.blog.hu/api/trackback/id/tr2514679392

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása