A bezdáni villanytelep 1911-ben létesült. Alapítói a Bosnyák fivérek voltak: ők négyen, plusz a következő személyek voltak még részvényesek: Magyar József, Juhász András és Vincze Simon.                                                                   A Budapestről kapott hitelből felépült a telep, melynek tulajdonjoga-a szerződés szerint- 50 év után a községre száll.  

A telep felépítése-különösen a vezetékek és a gépek-rengetegbe kerültek, azonban az üzembe helyezés után 5 évvel már a kölcsön 100%-át vissza tudták fizetni a tulajdonosok, mivel annyira jól ment az üzlet. A lakosok pausálba vizettek az áramért, azaz villanykörténként. 

A szolgáltatás eleinte csak Bezdánban volt elérhető, később már Küllődön, Béregen, Kiskőszegen és Vörösmarton is ez a telep szolgáltatta az eletromosságot. 

1929-ben a telep főgépésze Kalinka István lett, aki 1902-ben született Bezdánban, majd a villamosipari iskolát Szegeden végezte. 

1938-ban 480 lóerős áramfejlesztővel szerelték fel a telepet és még ez évben sor került a Duna medrében futó kábel lefektetésére is (II.kép), ekkor kapott áramot Kiskőszeg és Vörösmart. Május első vasárnapján viszont sötétbe borult a folyó jobb partja, mivel a kábelt elszakíotta az Uskok nevő szovjet hajó horgonya. A búvároknak 27 méteres mélységből kellett felszínre hozniuk a kábelt. A baranyai parton csak július 6-án gyulladtak ki újra a lámpák. 

1939-ben felmerült a lehetőség, miszerint Sepse és Csúza falvak is Bezdánból kapják a villanyáramot. A terv meghiúsult, mivel április 28-án a magasfeszültségű kamrában keletkezett zárlat katasztrofális tüzet okozott. A tűz az egész épületkomplexumra átterjedt, annak ellenére, hogy 35 tűzoltó próbálta megfékezni. Zomborból is érkezett segítség, így sikerült megmenteni a gépeket és a raktárépületben tárolt 30 vagon tűzifát.

A telepet fagázzal működtették, így rengeteg fát kellett eltüzelni, hogy áram juthasson az emberek házaiba. A tüzelőanyag rendszerint a Ferenc-csatornán érkezett. 

1944-ben a batinai ütközet idején mindenkit kitelepítettek a városból, néhány kivétellel. A telep személyzetét is maradásra bírták, mivel az oroszoknak kellett az áram. Azonban hirtelen megszűnt a front áramellátása. Ekkor egy magas rangú katonai személy majdnem agyonlőtte Kalinka Istvánt, szabotázs vádjával. Később kiderült, hogy ellőtték a vezetéket.

A villanytelep korántsem volt veszélytelen munkahely, a szívógázmotorokat a dinamóval összekötő szíj marhabőrből készült, 5-6mm vastag és 40cm széles volt, ha ez terhelés alatt elszakadt könnyedén kettévághatott egy közelében álló embert. Hogy ezt elkerüljék vasráccsal kerítették be a gépet. A szíj,
mikor elszakadt meggörbítette a vasrácsot.

A főgépész irodája közvetlen a gépház mellet volt, a ház helyett gyakran aludt az irodában, bár a gépek zúgása egy átlagember számára elviselhetetlen lett volna. De ha valami elromlott és a gépek más hangot adtak, arra rögtön felébredt és a javításba kezdett. Kizárólag Istvánnak volt bejárása az úgynevezett „halálszobába” melyben a biztosítékok, a fel és lekapcsoló kar, valamint a magasfeszültség vezetéke volt található. Ez a szoba, teljesen szigetelve volt, minden gumival volt bevonva. Vihar közeledtével le kellet, kapcsolni az áramot, hogy ha
becsap a villám ne robbanjanak szét a biztosítékok. Ezt a hatalmas le és felkapcsoló karral lehetett megtenni. Jött az égi háború, István bement a halálszobába lekapcsolni az áramot, ahogy a karhoz nyúlt (ami a magasfeszültséghez igen közel volt) a magasfeszültség 10 ezer voltja átcsapott a levegőn egyenesen István kezébe aki a földre zuhant és karja alsó része megégett a hónaljáig, de a gumipadlónak
köszönhetően túlélte az esetet.

A telep az 50-es években végleg bezárta kapuit. A gépeket elvitték-ki tudja hová-az épületet pedig lebontották. Az alapok még ma is látszanak és a gondnoki lakóház is áll, bár állapota folyamatosan romlik.