Száztizenkét esztendeje igencsak más volt ez a táj, más volt Kengyia. Ahogy teltek az évek, évtizedek, robbantak ki s zárultak le háborúk, váltották egymást államberendezések, eszmék, társadalmi normák, ez a vidék valahogy túlélte a globalizáció nevezetű kórt. Minden ország, minden egyezmény, megfeledkezett erről a néhányszáz hektárról.

Tartozott ez már az Osztrák-Magyar Monarchiához, a Jugoszláv királysághoz, a Jugoszláv Szövetségi Köztársasághoz, Horvátországhoz, Szerbiához és ki tudja még hová, de akárhová is tartozott, mindig külön világ maradt, ahol valójában nem más, mint a víz uralkodott. A „senki földje” épp azért tartotta meg karakterét, mert kimaradt a „való” világból, ez még vad vidék. Körös-körül rengeteg minden változott 1905 óta, de ez a föld és lakói, máig töretlenek. Szeszélyes térség ez, hála a Dunának, amely maga is kiszámíthatatlan. Ez a Duna országa, a nagy folyó földje. A politikusok azt mondhatnak amit akarnak, itt a folyam az úr. Településeket építhet fel vagy tehet a földdel egyenlővé, területeket foglalhat el, adhat vissza, tehet termékennyé vagy terméketlenné, etethet s éheztethet, másszóval teljhatalmú ura s egyben őrangyala is eme határvidéknek. Volt már próbálkozás a megszelídítésre, de az öreg Ister gyorsan közbeszólt, mégpedig tíz éven belül két hatalmas árvízzel 1956-ban és '65-ben. Egész egyszerűen egy más világ ez…más emberek, más értékrend. 

Az ártéri ember kihalófélben lévő „faj”, és ez a sziget az egyik utolsó mentsvára. Immár a XXI. században egyre többen hagyják el kényszerből szerelmüket: a Duna menti vadont, az árteret, lassan kihal innen az ember. A „senki földje” még inkább a „senki földjévé” válik. Maroknyian maradtunk, szigeti emberek, ha úgy tetszik bolondok. Az idősek vidék iránt táplált szeretetét az újabb generációk nemigen örökölték, ha tudnak is dunai múltjukról a fiatalok, ők már a globalizáció, az információ és a kényelem rabjai.

1905, száztizenkét év, miért olyan fontos ez? A szépnagyapám akkor építette fel nádkunyhóját Kengyiában, a Bajai-csatorna partján. Ifjú korában dunai hajós volt, egy családi tragédia taszította őt a peremvidékre, a kis földjére, ahol kerti veteményeket termesztett s horgászott. Számomra ő a kengyia ember "mintapéldánya" összhangban élt a természettel, életét a Duna alakította. 

Ez a kor már letűnt, Kengyia azonban még mindig a töretlen föld, a "senki földje".